Úgy gondoltam, hogy eljött az ideje a Beszélgessünk rovat következő számának, és végre állandó rovatként szerepeljen is a blogon, remélhetőleg. Tudom manapság a magyar emberek rendkívül kis százaléka olvas, még kevesebben vannak azok, akik hajlandóak utána nézni is a könyveknek, blogokon keresztül. De ha csak egy részükhöz is eljutnak a bejegyzéseim, már elértem, amit szerettem volna.
A legtöbb fiatalt 2019-ben nehéz rávenni az olvasásra. Mondjuk ki kereken - a könyvek kimentek a divatból. Ha mégis sikerül rábeszélnünk valakit egy könyvre még fiatalsága derekán - vagyis 12-15 évesen körülbelül - , akkor tuti egy YA könyv segítségével lehet csak sikert elérni. Én magam is a Szent Johanna Gimi és társai útján lettem a könyvek szerelmese, és bár az ízlésem azóta száznyolcvan fokos fordulatot vett, vannak, akik megragadtak ebben a világban.
Bevallom, még mindig gyengéd érzelmek fűznek egy-egy YA regénysorozathoz, de manapság igyekszem azért egy egészséges egyensúlyt tartani a különböző műfajok között. Volt egy időszak, mikor úgy kerültem ezeket a típusú könyveket, akár a pestist, de ahogy lenni szokott, mikor a szerelem újra az életem részévé vált, a romantikus, limonádé könyvek iránti rajongásom ismét fellángolt.
Minekután pedig egyre több YA könyvet olvastam mostanában, recenziók és új megjelenések következtében (Nem mintha panaszodni akarnék!), feltűntek bizonyos hasonlóságok. Tudjátok, mikor azt mondjátok valamire vagy valakire, hogy hát ez tipikus, tömegcikk, nincs benne újdonság.
Nos most ezeket a tipikus vonásokat gyűjtöttem össze nektek! Vajon hányan fogtok egyetérteni velem, miután a bejegyzés végére értetek?
Miért vágynak a szereplők állandó nyilvános jelenetekre?
A valóságban a legtöbb ember fejvesztve menekül, ha nyilvános szereplésről van szó, és úgy kerülné legszívesebben a közszereplést, akár a pestist. Viszont a YA regények többségének drámával túlfűtött szereplői szinte, mintha vágynának is rá. A legtöbb vádaskodás, szembesítés és szakítás legalább az egész család, ha nem az egész város előtt történik.
Mi van veletek gyerekek? Magánéletről hallottatok már?
Erre tökéletes példa Jay Asher nagyon híres regénye, a Tizenhárom okom volt, amiből 2016-ban sorozat is készült Dylan Milette és Kathrine Langford főszereplésével. Gondolom mindenki elég jól ismeri a történetet ahhoz, hogy ne kelljen bemutatnom és újat sem mondok azzal, hogy a főszereplő Hannah is nyilvános jelenet-függőségben szenved - a kazetták csak a közvetítők, rajtuk keresztül juttatja el az egész város előtt szinte a a gondjait azok forrásaihoz.
Ki vagy te, de úgy igazából?
Még nem találkoztam a valóságban olyan emberrel, aki az egyik pillanatban még egy totál esetlen, kissé kétbalkezes kocka, aztán egy tök "váratlan" drámai fordulat következtében élete legelegánsabb, legméltóságteljesebb személyévé válik. A könyvekben általában ő az, aki mindent elejt, képes leesni a lépcsőn, átesni a saját lábán vagy egyszerűen eltévedni a szülővárosában - hogy aztán később független, erős karakterként még egy sárkánynak is simán nekimegy, persze a végére totális győzelmet aratva.
Hány olyan könyvet olvastatok, amiben az önbizalomhiányos, kissé szürke egész hősnő a könyv végére végül rájön, milyen gyönyörű és értékes is ő valójában, csak mert egy dögös srác randira hívta. Miért kell a népszerűtlen, kissé ügyetlen srácoknak beleesniük folyton a népszerű, önző szurkolólányokba, hogy aztán rájöjjenek, a kissé kínos, félénk legjobb barát, nem is olyan kínos és igazából megvan benne minden, amire szükségük van? Mert mielőtt rájönnének persze, a lányoknak általában szükség van még egy kis "átalakításra", mert hát úgy az igazi.
A Csókelvonó kockáknak is egy ilyen tipikus példa, persze fordított helyzetben, mikor Libby került választás elé pasik tekintetében - és választania kellett a menő srác Owen, és az egyáltalán nem menő, egyszerű lélek Adam között. Persze tudjuk kire esett végül a választása..
A fiatalok manapság tényleg így beszélnek?
Talán ez a legidegesítőbb az egészben. A mai fiatalok mióta beszélnek hosszú, terjedelmes monológokban, Shakespeare-t idézve? Mikor váltak a kockák alapértelmezett főszereplőkké? Nem mintha nem szeretnék róluk olvasni, de legtöbb ilyen szereplő nem is való igazán annak, csak egy mintát húztak rá az írók.
hogy tudnak mindig ugyanabba beleszeretni?
Ha már a klisés karaktereknél tartunk - hogy lehet az, hogy az erős, méltóságteljes és különleges főszereplő szerelmének tárgy általában egy egyszerű, átlagos, de persze szuper dögös egyén? Miért csak az az egyetlen számottevő érték, hogy csinos-e valaki vagy nem?
Tudom, ez ugyanúgy felmerül problémaként az Adult és Contemporary műfajon belül is, mégis sokkal érzékletesebb a YA irodalom belül. De totálisan ki tudok még készülni a tipikus 'sötét, titokzatos rossz fiú és a népszerű, dögös hősnő, mint szerelmünk tárgya a főszereplő szemében' típusú történetektől is.
Mi sem egyszerűbb példa erre Simone Elkeles trilógiája, a Tökéletes kémia. Adott három sötét, bajkeverő típusú srác és a tökéletesen naiv, 'úgyis végül megtörök' fajta hősnő. Bármennyire is szerettem ezt a sorozatot, tökéletes iskolapéldája ennek a kategóriának.
Hová tűnnek a felnőttek minden YA regényben?
Mikor annyi idős voltam, mint a YA regények többségének főszereplői (nem is olyan rég), esélytelen volt, hogy kikerüljek a felnőttek látóköréből egy pillanatra is - összebarátkozni egy idegennel az utca végén pedig ki volt zárva. És akkor itt vannak olyan gyerekek, akik egy random idegentől függve élnek, akinek nincs semmi képesítése, szakmája vagy akármije egyáltalán.
De komolyan.. ha csak egy felelősségteljes szülő is lenne körükben, a legtöbb YA történet nem is létezne.
Pont a legutóbbi olvasmányomat tudnám felhozni erre példának, Alynne Webb Az Utolsó című könyvét, amiről ITT tudjátok elolvasni az értékelésemet, és azt is megtudhatjátok belőle, hogy miért tökéletes példa erre a kategóriára.
Miért folyton a szülőkre osztják a főgonosz szerepét?
Ha olvastál már olyan YA regényt, amiben mégis volt pár fellelhető szülő egyed, akkor általában azok vagy tökéletesen haszontalanok voltak, vagy akár még rosszabbak is - a tömény gonoszság megtestesítői. Tudjátok, ez az amikor a kémia tanár titokban drogot állít elő az iskolai kémia laborban, vagy mikor a felnőttek épp ártatlan kiskutyákat gyilkolnak halomra.
Vagy éppen egy hatalmas, kövér titkot rejtegetnek előled. Minthogy igazából vámpír vagy, esetleg egy aprócska ország hercegnője. De épp adoptálhattak is, csak nem árulták el. Hogy tehették ezt, ugye? Szuper gonoszság!
Miért te vagy az egyetlen, aki megszegheti a szabályokat?
Elképzeld világod egész társadalomban te vagy az egyetlen, aki megkérdőjelezi a hatalom forrását. Hogy aztán kitárd azt a bizonyos ajtót, apokalipszist szabadítva ezzel mindenre és mindenkire. És te csak azért sem hallgatnál egy józan hangra sem, még a barátaidra sem, akik már térden állva könyörögnek, hogy állj le.
Az meg már végképp nem számít, mi is ólálkodik a sötétben, mert amúgy is a részévé akarsz válni, nemde? Csak nem azért, mert valaki azt mondta, te vagy az egyetlen, aki képes rá? Gyakrabban kéne lottóznom.. És miért, komolyan kérdezem - miért kell mindig olyan borzasztóan hangosnak lenni?
Mi a véleményetek? Mik azok a tipikus dolgok, amiket nem szerettek egy YA regényben?
Ha van kedvetek írjátok meg!
Szép hetet kívánok!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése